Egy barátnőm beszámolóját szeretném veletek megosztani. Merítsetek belőle erőt!

Tizennégy évvel ezelőtt kibéreltünk egy nyaralót Tóalmáson. Gondtalan két hét….. Jajj, de jó lesz!

A strand közel volt a nyaralóhoz, rengeteg büfé, kaja, fagyi, süti. HÚ! A lángost majdnem elfelejtettem, tejföllel, sajttal. Már kora reggel kicuccoltunk, legyen ám jó helyünk. Közel a kajáldához, a vízhez. Kislányommal nagyokat hancúroztunk a vízben, labdáztunk. Egyszer csak elkiáltotta magát:

-          Anya ússzál!

Ezt még az apja is meghallotta a mélyvízben és felénk úszott ezerrel.

-          Anyád?! Hát nem is tud úszni!

-          Nem baj! Majd most megtanulok!

-         Ugyan Évikém! 34 évesen akarsz olyasmit megtanulni, amit gyerekkorban szoktak? Ugyan már! Meg hát csinoska vagy, nekem így is tetszel, de hát csak százhét kiló vagy!

"Saját érzéseinkért és cselekedeteinkért nem hibáztathatunk másokat, de önmagunkat sem helyes, mert az önhibáztatás mindig az egész személyiségre vonatkozik. Vállalni a felelősséget egy adott tettért, cselekedetért, az egy egészséges dolog, de nem azonos az önhibáztatással! Nem én vagyok a hibás, hanem a döntéseim, az érzéseim, a cselekedeteim hibáztathatók!"

Szeretek enni? Jó sokat és hizlalósat? Sokat mutat a mérleg? Ki csinálta ezt a disznóságot? Hát én! Döntsek hát jól! Cselekedjek jól! Tanuljak a hibáimból!!!!

A gyerek élesen figyelt, mi is lesz ebből! Hát igen, ismerte az anyját és az apját is.

     -     Micsoda? Még hogy én nem tudok megtanulni. Na csak azért is!

Kihúztam magam a derékig érő vízben és rántottam egyet a fürdőruhám pántján, ami azonnal el is szakadt.

-          Nem baj. Vica szaladj csak ki a neszeszeremben van biztostű. Hozd csak ide!

Fürdőruha megreparálva, én pedig munkának láttam.

Gyerekkoromban Balcsin apuci meg akart tanítani, elméletben nagyon tudtam a mozdulatokat. Gyakorlatban azonban csődöt mondtam. No! Majd most csak azért is megmutatom.

"A nagy történelmi tetteket véghezvivő emberek, akiket annyira csodálunk, egyszerűen bátrak, okosak, kitartóak voltak, tudtak a megfelelő pillanatban dönteni."

Gondoljunk csak az egyszerű asszonyokra, akik öntötték a szurkot meg a forró levest a ganaj törökjére. Vagy ugye ott van Zrínyi Ilona!

Most itt van a megfelelő pillanat! Jól döntök!

Őrült csapkodásba kezdtem, aminek következtében folyamatosan lesüllyedtem a medence aljára. Lányom sikongatott a gyönyörűségtől, amikor mint egy bálna, felszínre került az anyukája.

-          Nézd Apa, Anya úszik a víz alatt, mint egy halacska!

-          Ahan! Látom! Olyan, mint egy kis delfin. Dobjunk labdácskát az orrára.

A piszok! Majd adok én neked labdát a Te orrodra – gondoltam. Figyelj csak! Majd leesik az állad.

Sajnos akármilyen technikát alkalmaztam, be kell vallanom, a medence aljának tökéletlenségeit délutánra tökéletesen megtanultam. A fülem bedugult, a szemem könnyezett. Nem tagadom, egy vesztes hadvezérként távoztam – és eszembe sem jutott Zrínyi Ilona! A francba!

Másnap reggel korán keltem. Írtam egy fecnit a családnak, hogy jöjjenek utánam, én kimegyek a strandra nyitásra.

"A pozitív önértékelés, bármily meglepő, akár percek alatt elsajátítható, ha az emer képes tartósan fenntartani a reális önbátorító belső beszédet önmagában."

Tehát: ÉN úszni fogok! Naná! Mi az hogy?! Jól csinálod Évica – és megveregettem a vállam.

A nyitásra való kivonulásom jó ötletnek bizonyult, mivel a medencében kb. hárman voltunk, abból ketten tudtak úszni. Nem kell mondjam kik! A másik kettő!

Jól emlékeztem arra, hogy gyerekkoromban is pont ilyen ügyesen süllyedtem le a Balcsi fenekére, mint itt a medencében.  Akkor apa mindig azt mondta:

-          Figyelj a levegővételre. Nem mindegy mikor szívod be és fújod ki.

Nagyon akartam akkor is. Azok ott ketten tudják azt, amit én nem. Olyan könnyűnek tűnik. Szinte siklanak mellettem már vagy tucatszor. Egész mereven figyeltem őket, egy nőt és egy férfit. Időnkét rám sandítottak, vajon ez a barna kis gömbölyűség mi a fenének meregeti rájuk a szemét. Rámcsodálkoztak egy jó párszor, ahogy kalimpáltam meg „levegővételeztem”.

-          No! Hát gyakoroltam! Nem írhattam a homlokomra: basszus ne nézzetek, a dagi most tanul úszni! Én lelki szemeimmel láttam magam, ahogy hasítom a vizet.

-          Naná! Merje valaki mondani, hogy nekem ez nem fog sikerülni. Azért fogtam bele, mert győzni akarok. Magamat legyőzni, a félelmemet. Hogy telemegy az orrom, szemem, fülem vízzel? Hát aztán! Kell, hogy uralkodjam a testemen  és a gondolataimon. Én vagyok a gazdája ennek a testnek, vagy mi fene?!!!! Nem nagy dolog ez. Hát akkor hajrá!

Addig-addig ügyetlenkedtem, míg valahogy fennmaradtam a víz tetején, sőt még haladtam is egy-két métert. Időnként nyeltem a vizet – de nem baj! Megéri, bár úszóbajnok biztosan nem leszek! De hát nem is ezt tűztem ki célul. Bátor dolog lett volna.

Szó, mi szó: egy óra múlva, amikor megjött a család én körbeúszkáltam a medencét.

A férjem majdnem sokkot kapott a medence szélén!

              - Ha-ha-ha! - No! Delfinidomár, hol a labda?- kiáltottam nagy diadalmasan.

Kislányom azonnal úszóversenyt javasolt. Oké! Új tudományom teljes magabiztosságával löktem magam el a medence falától. Nagy lakli párom, teljesen sportszerűtlenül kihasználta hosszúra nőtt kezeit, lábait és  pik-pak sehol nem volt. (Duna mellett nőtt ugye fel!) A lányom ficánkolt utána, mint egy ebihal. Nem akarom húzni az időt, úgy is sejtitek: „bronzérmes” lettem.

Az RFF kapszulát és a diétát pont így kezdtem el.

Nem azt tűztem ki célul, hogy én negyven kilót lefogyok. Hanem azt: mindent megteszek annak érdekében, hogy valamennyi feleslegtől megszabaduljak. Minden egyes leadott kilót örömünnepnek tekintek. Nem sürgetem a dolgot.

Eleinte sok olyan este volt, amikor hangosan korgott a gyomrom, hisz a megszokott szép nagy adagok hiányoztak a szervezetemnek. Kiballagtam az étkezőbe, megittam fél liter ásványvizet és gyorsan bespuriztam az ágyba.

Kamasz lányként a barátnőimmel íratlan szabály volt, hogy egymás fiúi tabuk a másik számára. Tabukat állítottam fel a konyhámban és STOP táblákat. Egyszerűen számomra nincs: csoki, édesség, tészta, kenyér, azt meghagyjuk másnak! Nem létezik számomra.

Amikor elkezdtük a fogyókúrát – csodálatos dietetikusunk, Timike, azt mondta:

-          Lányok, ha kívánjátok a csokit. Kapjatok be egy kockát. Még mindig jobb, mintha az egészet felfalnád!

Már akinél ez működik. Nálam ez nem működött: vagy az egész tábla, vagy semmi.

Maradt a semmi!!!!

Tűzzél ki célt magad elé, amiért érdemes küzdeni és büszke leszel az eredményre, amit elértél, mert azt Te csináltad! Ha az egy kiló: örülj annak. Ha kitartó vagy, követni fogja a többi is…

Mutass példát elsősorban önmagadnak!

Nagy szavaknak és közhelynek tűnik, de ha sokszor biztatod magad, az igenis számit.